Erős héten van túl a világ most, hogy az amerikai társadalom újra rászabadította Donald Trumpot.
Ahogyan az előre várható volt, nem lett béke Ukrajnában, pedig már bőven letelt a beiktatástól számított huszonnégy óra, cserébe a fasiszta bohóc egy hét alatt kilépett a párizsi klímaegyezményből, a WHO-ból, bejelentette, hogy átnevezi Amerikai-öböllé a Mexikói-öblöt, kegyelmet adott a Kapitólium ostromában résztvevőknek, majd végül rendeletileg az Egyesült Államok egész lakosságát nővé nyilvánította.

Elmondható tehát már csak elnöksége első hete alapján is, hogy tragikomikus lesz a 2029-ig tartó időszak.
Egy elnöki ciklus négy éve történelmi léptékben mérve rövid, ahhoz azonban elég hosszú, hogy háborúkat lehessen kirobbantani és befejezni alatta.
Az igazi kérdés persze az, hogy kinézzük-e Donald Trumpból, hogy valóban hadat üzen Dániának, Panamának és Kanadának is, vagy legalább az egyiknek a három állam közül, szétveri a NATO-t, Ukrajnát pedig Oroszország karjainak fojtó szorításába löki?

A kérdés talán komolynak sem tűnik, vagy pusztán gondolatkísérletnek és/vagy a szokásos balos hisztinek és hergelésnek, ki-ki melyik oldalról nézi éppen, pedig komolyabb nem is lehetne. Ugyan miért is ne történhetne meg, hogy Donald Trump ezúttal nem csak trollkodik, hanem valóban háború(ka)t indít, és négy év alatt felforgatja az általunk ismert világot? Mert nem láttunk még olyat a történelem folyamán, vagy akár csak az elmúlt néhány évben, hogy egy erősebb állam egy gyengébbre támad? Vagy, mert nem lenne racionális lépés? És? Mit és mióta számít bármit is a racionalitás egy teljesen irracionális világban?

*

Február 24.-én lesz éppen három éve, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, holott igen élénk emlék, hogy még egy nappal a háború kitörése előtt, talán az amerikai és az ukrán legfelsőbb vezetést leszámítva nem számított rá komolyan senki, hogy az oroszok tényleg támadni fognak, ezért is érte akkora sokk akkor a világot, amekkora érte.
„Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.” - csak, hogy az azóta már klasszikussá vált, Sajtóklubban elhangzott mondatot idézzem. 
Bayer Zsolt számtalan alkalommal mondott már ennél sokkal nagyobb baromságokat is élete folyamán, de jelen esetben mentségére szóljon, hogy nála jóval nagyobb elmék, elemzők, külpolitikai szakértők és fél életüket szláv nyelvterületen töltött tudósítók egész serege egy emberként tévedett ebben, a világ nyilvánossága pedig 2022 február 23.-án este tényleg egyáltalán nem számított arra, hogy már csak órák kérdése és megindul az orosz invázió.
Nyugaton annak ellenére is szilárdan tartotta magát az a nézet, hogy nem lesz háború, hogy Krím annektálását szinte szó nélkül nyelte le a és vette tudomásul a világ 2014-ben.
Körülbelül 100/100 szakértő állította tehát egybehangzóan, hogy Putyin csak fenyeget, blöfföl, mert jobb tárgyalási pozíciókat akar kiharcolni magának, (ugyanezt mondják amúgy most Trumpra is, jó eséllyel ugyanazok a szakértők) de sose fogja megtámadni az ukránokat, - a végeredményt ismerjük, a háború pedig azóta is tart.

Az egyik kedvenc érv volt a számtalan közül ekkoriban éppen, hogy a nyílt, orosz katonai agresszió nem lenne racionális lépés, mert Oroszország még egy győztes háborúval is többet veszíthetne, mint amennyit végül nyerni fog, ha nyer, közben pedig éppen arról feledkeztek el, hogy már távolról sem a racionalitás korát éljük, hanem a legsötétebb disztópiáét, úgy, hogy észre sem vesszük, illetve, ha igen, akkor nem foglalkozunk vele, nem teszünk ellene semmit, és éppen ezért olyan sötét a mi mindennapi disztópiánk.
Nem kell lehangolóbb és reménytelenebb világ egy olyannál, ahol a civilizáció ezerrel rohan saját összeomlása felé, egy bolygónyi ember pedig úgy tesz eközben, mint, aki nem tud erről, csak éli mindennapi életét tovább, mintha nem létezne klímakatasztrófa.
Mára Fukuyama professzor fantáziája a történelem végéről és a liberális demokráciának, mint rendszernek végső diadaláról körülbelül körülbelül ugyanaz a kategória, mint a Malleus maleficarum, pedig még alig harmincöt év telt csak el a keleti blokk összeomlása óta.
A történelemnek persze vége lehet, éppen csak egy kicsit máshogy, mint azt Fukuyama képzelte akkor, amikor még a Wind of Change és a Go West volt a sláger, Kelet-Európa társadalmai pedig halál komolyan a nyugati életszínvonalhoz való felzárkózásról fantáziáltak.   

*

A világ annak idején nagy felhajtást csapott Orwell 1984-e körül, ami nem csoda, mivel jól megírt és szuggesztív rémlátomás volt a múlt század negyvenes éveinek végén a jövőről. A könyv mai napig tartó népszerűségének és kultuszának talán az lehet az egyik oka, hogy a kollektív tudatalatti mélyén az emberiség mindig is érezte a vesztét, ezért ösztönösen vonzódott az apokalipszis gondolatához, valamint a sötétebbnél sötétebb jövőképekhez, nem csak a tündéri fényekkel ragyogó utópiákhoz.
(Lényegében a kereszténység maga sem több egy világvégét váró vallásnál, amelynek őszinte követői egyenesen kívánatosnak tartják és nap mint nap várják Krisztus második eljövetelét, ez által pedig az emberi civilizáció végét, az utolsó ítéletet, magyarul tehát magát az apokalipszist, amely véget vet az emberiség pályafutásának a Földön.)
Az Orwellnek halála után világhírnevet hozó könyv mindezek mellett persze még azért is népszerű lehetett, mert a hidegháború éveiben az ún. „szabad világban” könnyű és kézenfekvő volt úgy értelmezni, mint a Szovjetunió bírálatát, hiába is volt végletekig leegyszerűsített ez az értelmezés.

Orwell könyve ellenben minden zsenialitása ellenére még nem számolt az emberiségnek, mint fajnak a kollektív kihalásával, vagy legalábbis a mostani civilizációnk teljes összeomlásával, és az ókor előtti világba való kényszerű visszazuhanással. A mi mindennapi disztópiánk nem azért rettenetes és elviselhetetlen, mert a Nagy Testvér szemmel tart, meg mert az állam elvisz, megkínoz és megsemmisít, hanem, mert úgy tűnik, hogy az emberiség beletörődött a sorsába; azon vagy nem képes, vagy nem is akar változtatni. Az atomizált társadalom vagy tehetetlenül nézi, ahogy minden egyes évvel közelebb kerül a végső összeomláshoz, vagy struccként dugva fejét a homokba nem is akarja látni a sarkon éppen beforduló halált. 

És hát, kicsit visszatérve Trumpra, kell-e disztópikusabb, vagy irracionálisabb annál, mint amikor a világ vezető hatalmának elnöke a klímaválság kellős közepén jelenti ki, hogy hülyék lennénk, ha nem égetnénk el minden olajunkat, amink van? Innen nézve pedig szinte teljesen mellékes, hogy elkezd-e a közeljövőben olyan háborúkat, amelyek egy-két évtizeddel korábban még csak szatíraírók élénk fantáziájában törhettek volna ki.

Biztosan persze nem lehet állítani, hogy Donald Trump valóban háborút akar és fog is kirobbantani, már csak azért sem, mert az emberi pszichébe mélyen beleivódott, abszurdumtól való irtózás és a racionalitás iránti vágy minden erejével tiltakozik ez ellen.
A világ(politiká)ban végbemenő folyamatok ellenben ebbe az irányba mutatnak, és most sokkal több esély van mondjuk egy elsőre inkább viccnek hangzó Dániának küldött amerikai hadüzenetnek és Grönland megszállásának, mint akár Trump első ciklusa alatt lehetett volna.

*

Arthur Koestlernek van egy zseniális esszéje, A jógi és a komisszár, ami 1942-ben jelent meg először, (magyarul az ugyanezen címen kiadott esszégyűjteményben olvasható, szerencsére már online is elérhetően) amelyben többek között arról is ír, hogy a történelemben és a társadalom (pszichés) működésében egyfajta ingamozgás fedezhető fel:

A weimari köztársaság válságos éveiben - akkor, amikor a kommunista, illetve fasiszta forradalom lehetősége egyformán fennállt, amikor bizonyosan csak azt lehetett tudni, hogy az önmagát túlélt rendszer nem tartható tovább - egy bizonyos Ernst Juenger megalkotta „a tömegek antikapitalista nosztalgiája” kifejezést. Ebben a közelebbről meg nem határozott, de erőteljes vágyódásban nagyon különböző hajlamú emberek osztoztak. A keresett közös nevező talán az „antimaterialista nosztalgia” kifejezéssel írható le legjobban. Ez az érzés allergiás a 19. században uralkodó racionalizmusra, a felszínes optimizmusra, a kíméletlen logikára, az arrogáns önbizalomra, valamint az említett század prométheuszi gondolkodásmódjára. Vonzódik viszont a miszticizmushoz, romantikához, az irracionális etikai értékekhez és a középkori homályhoz. Röviden, közeledik mindahhoz, amitől a legutóbbi infravörös tartomány felé történő elmozdulás történt. A jelek szerint ezek a mozgások ingaszerűek. Az inga lengése a racionálistól a romantikus időszakok felé és vissza nem mond ellent annak az elképzelésnek, amely szerint a történelemben egy alapvető dialektikus mozgás figyelhető meg. Olyan ez, mint egy tengerbe ömlő folyón az apály és a dagály keltette hullámok. A történelem marxista értelmezésének egyik végzetes hibája, hogy csak a folyó folyását vizsgálta, a hullámokat nem. A nácizmus tömegpszichológiai vonatkozásait nem lehet marxista fogalmakkal, a folyó folyásával leírni; az árapályhullámok szolgálhatnak csak magyarázatul. Másrészt az inga egymagában nem igazít el bennünket a történelemben. Előbb ismernünk kell a folyót, s csak utána beszélhetünk a hullámokról. Talán nem túl kockázatos feltételezés, hogy a pszichológiai színkép ingamozgásai hasonlatosak az egyén életében az ébrenlét és az alvás szakaszainak ritmikus váltakozásához. A tömegpszichológia irracionális vagy másképpen romantikus szakaszai az álom és álmodozás szakaszai. Az álmok azonban nem szükségszerűen békések; többnyire rémálmokról van szó. A tudatalattiba való időszakos alászállások nélkül azonban a következő éber prométheuszi vagy komisszár-időszak éltető nedvei nem kerülnének a felszínre. Talán minden középkori jegyeket felmutató szakasz után jön egy reneszánsz szakasz, s a faj fejlődésében ezek jógi-éjszakákként és komisszár-nappalokként jelentkeznek. S talán ez a mi mai civilizációnk nem is haldoklik, csak álmos.

És hát miért is ne élnénk most éppen az inga visszalengésének azt az időszakát, amikor az eddig békés és racionális nyugati világ, néhány évtized után visszatér újra a totális őrület korszakába?

A második világháború végétől nagyjából mostanáig a józan ész uralta a nyugati világ politikáját és az új háborútól való iszony. Hamarosan azonban végleg kihal az a (politikusi) generáció, amely, ha a háborúra magára már nem is, de legalább annak közvetlen következményeire még emlékezhet.

A józan ész uralma alatt természetesen nem a nyugaton a hidegháború alatt virágzó, ereje teljében lévő kapitalizmust értem, mivel nem képzelhető el embertelenebb és irracionálisabb rendszer magánál a kapitalizmusnál, ami az örök és fenntarthatatlan növekedés oltárán végül valamennyiünk életterét áldozza fel, amit Földnek nevezünk.
Noha kommunizmus nem létezett soha, - hacsak Mahno Ukrajnáját és a spanyol polgárháború Katalóniáját, esetleg elszigetelt kommuaákat, vagy Izrael kibucait nem fogadjuk el valamiféle csírájában létező, kezdeti kommunizmusnak, - elég nyilvánvaló, hogy a tőkének miért érdeke még mindig a szovjetorosz mintára létrejött szörnyállamokat és rendszereket a megvalósult kommunizmusként emlegetni, és a kommunizmus meg a totalitárius rendszerek áldozatairól beszélni, miközben a kapitalizmus már jóval a totalitárius diktatúrák kialakulása előtt is tömeggyilkos és embertelen volt, ahogyan még most is az, a legtöbb diktatúra bukása után.
Az ún. fasiszta, náci és „kommunista” rendszerek nem többek a kapitalizmus különböző megnyilvánulásainál.
A szélsőjobboldal és a tőke szoros és évszázados szövetsége nyilvánvaló, a keleti blokkban pedig nem a társadalom vette birtokba a termelőeszközöket, hanem az állam, a pártvezetés pedig nem eltörölte a burzsoáziát, hanem csak a helyére ült, hogy a proletáriátus új kizsákmányolójává, és az új rendszer haszonélvezőjévé váljon.
Onnantól kezdve, hogy a marxizmust marxizmus-leninizmusra cserélték, - és ez 1917 után igen hamar megtörtént, - megszületett az államkapitalizmus, amit a kapitalizmus hívei perverz kéjjel a mai napig létező szocializmusnak, vagy pedig egyenesen kommunizmusnak neveznek. 

Józan ész alatt ezúttal tehát nem egy a mostaninál élhetőbb, emberibb és igazságosabb rendszert értek, pusztán a nemzetállamoknak azt a jól felfogott érdekét, hogy legalább egy szövetségi rendszeren, valamint a fejlett világban, a nyugati kultúra határain belül ne essenek egymás torkának.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti nyílt katonai konfliktus amúgy is egyenlő lett volna a harmadik világháborúval, így a perifériákon vívták csak egymással proxyháborúikat. 

Léteztek ugyan továbbra is kisebb jelentőségű, helyi konfliktusok, 1956-hoz hasonló, gyorsan levert népfelkelések, volt egy 1968, valamint az IRA, ETA, RAF és Vörös Brigádok féle félkatonai szervezetek, amelyek, - bár végül mind letették a fegyvert, - néha sikerrel tudták felvenni a harcot az általuk elnyomókként definiáltakkal szemben, az, hogy egy nem a harmadik világban létező állam hadat üzenjen, és gyakorlatilag totális háborút indítson egy másik, szintén nem harmadik világban létező ország ellen, a második világháború után több mint két emberöltőn keresztül teljességgel elképzelhetetlennek látszott.

A délszláv háború volt, ami elsőként mondta fel azt a közmegegyezést, hogy mostantól mi itt a nyugaton/fejlett világban mind örökké békében fogunk egymással élni, konfliktusainkat pedig a zöld asztalnál intézzük el, tárgyalások útján, nem pedig fegyverekkel. 1945 óta először Vukovárnál fordult elő Európában, 1991 júniusában, hogy egy várost, és a környékén lévő falvakat, annak civil lakosaival együtt, egy európai hadsereg nehéztüzérséggel lőjön, a nyugati világ pedig hosszú évekig figyelte teljesen tehetetlenül az etnikai tisztogatásokat és a lágereket a szétesett Jugoszlávia területén. A fejlett világon kívüli háborúk és népirtások borzalmai ugyan szerves részei maradtak a világtörténelemnek 1945 és 1991 után is, - még talán tíz év sem telt el azóta, hogy láthattuk például azt a romhalmazt, ami Aleppóból maradt, - mégis az orosz invázió kezdetén még a fél világ nézte döbbent megrökönyödéssel a szétrakétázott és bombázott ukrán lakótelepeket, hogy aztán napjainkra az Ukrajnában zajló háború eseményei meg sem nyitott hírekké váljanak a hírportálokon. 

Elliot Aaronson számtalan kiadást megért könyvében, A társas lény-ben, -  ami alighanem a mai napig az egyik első kötelező olvasmány, amit egy szociálpszichológia szakon a hallgatók kezébe adnak, - jó eséllyel helyesen tapintott rá arra a problémára Az emberi agresszió című fejezet legelején, hogy mint annyi minden más, az erőszak is megszokható;

Sok évvel ezelőtt egy alkalommal Walter Croknite hírműsorát néztem a televízióban. A dél-kelet ázsiai háború tetőpontja volt ez az időszak. A műsorvezető beszámolt arról, hogy az amerikai repülőgépek napalmbombát dobtak egy dél-vietnémi falura, amelyről azt gondolták, hogy a partizánok egyik megerősített állása. Legidősebb fiam, aki akkoriban tíz éves lehetett, azt kérdezte: „mondd papa, mi az a napalm?”
„Hát - mondtam szórakozottan, - úgy tudom valami vegyszer, ami tapad és éget, ha rákerül a bőrre, nem lehet eltávolítani, és elég csúnyán összeég tőle az ember.” Ennyit válaszoltam, aztán néztem tovább a híradót.
Néhány perccel később véletlenül a fiamra sandítottam, és egyszer csak azt láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Kezdtem rosszul érezni magam, és riadtan kérdeztem magamtól: mi történt velem? Hát én magam is olyan brutálissá váltam, hogy egy ilyen kérdésre, ilyen tényszerű választ tudok adni, - mintha csak azt kérdezte volna a gyerek, hogyan játszák a baseballt, vagy mitől nő a falevél? Hát annyira hozzászoktam az emberi brutalitáshoz, hogy már akkor is közömbös tudok maradni, ha a saját szememmel látom?

*

Elfogultságomat nem tagadva ki merem jelenteni, hogy már az is a Koestler inga normalitásból őrületbe való visszalengésének az egyik bizonyítéka, vagy minimum a jele, hogy az amerikaiak másodszor is képesek voltak elnökké választani Donald Trumpot, konkrétan azt a Donald Trumpot, aki a Biden ellen elvesztett választás után vereségét nem ismerve el sikertelen és komédiába illő puccsot szervezett a törvényesen megválasztott amerikai elnök ellen, annak a játéknak a szabályait rúgva fel, amelyben korábban ő maga is részt vett, addig ameddig nem ő lett éppen a vesztes.

Nem tagadva el a demokraták felelősségét abban, hogy megtörténhetett Trump visszatérése, jelen állás szerint Egyesült Államok előtt saját belső feszültségeinek levezetésére két út állhat, bár az első megjósolásához nem kell túl nagy tehetség; ha nem is négy éven belül, de újabb háborúba fog kezdeni a határain kívül. A másik út természetesen a polgárháború, amit önmagával fog megvívni.

Nem biztos, hogy Dánia, Panama, vagy Kanada lesznek a feltámadó amerikai imperializmus első áldozatai, mindenesetre amellett, hogy a túltolt sovinizmus egy idő után általában szükségszerűen vezet a háborúba, sokkal nagyobb is rá az esély most, hogy a világ legnagyobb katonai hatalmát egy nárcisztikus pszichopata irányítja, oldalán egy másikkal, Elon Muskkal.

Grönland, Kanada és Panama ráadásul egyaránt könnyű célpontok, egészen biztos, hogy egyikből sem lesz Amerika új Vietnámja, vagy Afganisztánja. 

Nézzük sorban; Grönland, mióta Ausztrália kontinensé lett nyilvánítva, hivatalosan a Föld legnagyobb szigete, ásványkincsekben gazdag, mégsem lakja még hatvanezer ember sem, hadserege nincs.
Ezen kívül érdemes róla tudni, hogy a Dán Királyság külbirtoka, széles körű autonómiával, kormánnyal, saját címerrel, zászlóval és nemzeti himnusszal, valamint azzal a Dániától kapott joggal, hogy bármikor kiírhat népszavazást saját függetlenségéről, de ezzel a jogával eddig még eszébe sem jutott élni a főleg inuitokból álló grönlandi népnek.

A szigetország lényegében egy hatalmas területű törpeállam, amely nem csak stratégiai okok miatt lenne fontos az Egyesült Államoknak, hanem mert, ahogyan Barotányi Zoltán a Magyar Narancsban írja a Miért kell Trumpnak Grönland? című cikkben; „jelentős, részben már mostanában is kitermelhető, részben a közeli jövőben várhatóan mind könnyebben elérhető ásványi nyersanyagkészletekkel rendelkezik. Ezek közül a drágakőnek számító rubin bányászata lendült fel az elmúlt években, ebből a szempontból az ország máris nagyhatalomnak számít. De akad a sziget környékén kőolaj, földgáz – leginkább a szigetet körülvevő tengerek sokszor viszonylag sekély aljzata alatt. És nem kis mennyiségekről beszélünk: egyes becslések szerint a világ feltáratlan kőolajkincsének 13 százaléka, míg az eddig teljesen fel nem térképezett globális földgáztartalékok 30 százaléka rejtőzhet Grönlandnál. De találni (egyelőre inkább a vastag jégtakaró alatt) ritkaföldfémeket és más értékes, hol tiszta, elemi formájú, hol ércként kitermelhető ásványi anyagokat: akad itt feldolgozandó urán, volfrám, nikkel, vas, réz, titán, molibdén, nióbium, tantál, alumínium (bauxit) és kőszén – de bányászhatnak platinát, aranyat, gyémántot is.”
Miért is törődne hát bele az, aki tényleg hódítani akar, és nagy betűkkel írni be saját nevét a történelemkönyvekbe, hogy egy ennyire gazdag és fontos terület, egy olyan jelentéktelen, kis európai országhoz tartozzon, mint amilyen Dánia, vagy független legyen, ha esetleg autonómiáját egyszer mégis inkább a teljes önrendelkezésre cserélné?
Egyáltalán nem lehetetlen elképzelni, hogy kis katonai, vagy gazdasági nyomásgyakorlással kikényszerítő egy esetleges népszavazás a szigeten a Dániától való elszakadásról, onnantól pedig egyenes út vezet az amerikai protektorátusig, vagy addig, hogy Grönlandot felvegyék az Egyesült Államok tagállamai közé, hiába is lenne utóbbi meglehetősen vicces az amerikai választási rendszer sajátosságai miatt.

Aztán itt van Kanada, ami amúgy a maga módján szintén meglehetősen bizarr egy képződmény, imperialista szemüvegen keresztül szemlélve mindenképpen; Oroszország után a világ második legnagyobb területű országa, kevesebb mint negyven millió lakossal, amelynek majd tíz százaléka így is Ottawában és Torontóban él. A népsűrűség kemény négy fő per négyzetkilométer, az ország legnagyobb része pedig teljesen lakatlan, létét igazából semmi sem indokolja az Egyesült Államok északi határa felett, hacsak nem az, hogy Grönlanddal ellentétben nem lenne könnyű csak úgy lenyelni ötvenegyedik tagállamként, mert a kanadai identitás erős, a kanadaiak többsége pedig jó eséllyel nem szeretne az Amerikai Egyesült Államok polgára lenni, főleg nem addig ameddig az elnököt Donald Trumpnak hívják. Valahogyan mégis elég nehéz elképzelni nem csak azt, hogy Kanada hadserege komoly ellenfele lehetne az Egyesült Államoknak, de azt is, hogy létezne jelentős számú, az amerikai megszállók ellen szabadságharcot vívó, hős kanadai gerilla.

Végül itt van Panama, amire nyilván a csatorna miatt van szüksége Trumpnak, mert évente nagyjából 270 milliárd dollárnyi rakomány halad rajta át.
Elég biztosan kijelenthető, hogy az apró, közép-amerikai ország elfoglalása szintén nem lenne túl nagy kihívás a US Armynak, ami 1989-ben egyszer már amúgy is megszállta, és néhány napos háború után el is érte az akkori diktátor, valamint a kormány bukását. 1994 óta hadserege sincs, a wikipédia tanúsága szerint, „1990 februárjában, pár hónappal az Amerikai Egyesült Államok panamai katonai inváziója után leszerelték Panama fegyveres erőit. Később 1994-ben egy alkotmánymódosítás során, teljesen eltörölték a katonaságot, ezen felül az alkotmány megtiltja bármilyen nemű fegyveres erő felállítását. Panama védelmét egy speciális rendőri alakulat látja el, ezenkívül nemzetőrséggel és haditengerészettel is rendelkezik.”
A Panamai Köztársaság dél és közép-amerikai mércével mérve amúgy a térség gazdaságilag egyik legfejlettebb állama, bár ezt a képet némiképpen árnyalja, hogy minden gazdasági fejlettség és a Panama csatorna ellenére is a lakosság ötöde él a szegénységi küszöb alatt.

Egyelőre ezért a három országért jelentkezett be Trump, hogy szívesen vinné őket, de hát jó eséllyel nagyon hosszú négy év elé nézünk, ha az ő elnökségéből egyetlen hét is képes volt annyira tömény lenni, mint amennyire az elsőnek sikerült. Mindehhez vegyük hozzá azt is, hogy bár Putyin a maga által indított háborúval sokat tett azért, hogy az inga tovább lengjen a szél felé, az ő logikája legalább hideg és következetes, Oroszország pedig erős kézben van tartva általa. Vele ellentétben Donald Trump kiszámíthatatlan, mint egy hisztis és elkényeztetett gyerek, éppen úgy, ahogyan tulajdonképpen a kaotikus, ezer ellentéttel szabdalt Egyesült Államok is az. 

Az USA jelenlegi formájában, ráadásképpen Donald Trump elnökségével súlyosbítva nem csak köz, hanem önveszélyes is, egy nagy rakás feloldhatatlan ellentét és anakronizmus, ami önmagát modern demokráciának álcázza. Persze-persze, katonailag és gazdaságilag potens világhatalom, ugyanakkor mind választási, mind kormányzati rendszere három évszázaddal ezelőtti örökség, amit súlyos teherként cipel, így pedig a jelen problémáit képtelen megoldani, ezen pedig nyilván nem fog segíteni annak a Donald Trumpnak az elnöksége sem, aki egyszer már megkísérelt egy puccsot, hogy megtarthassa a hatalmát, amit amúgy demokratikus választáson veszített el, és akinek retorikája és egész politikája csak tovább mélyítette és súlyosbította az amúgy is robbanással fenyegető ellentéteket. Tőle bármikor kitelik, hogy akár akaratán kívül is mond, vagy tesz valamit, amivel országos méretű zavargásokká robbant ki egyetlen apró szikrát, mivel pedig egy olyan országról beszélünk, ami arra is képtelen évtizedek óta, hogy iskolai lövöldözések sorozata után legalább a fegyvertartás feltételein szigorítson, nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy lássuk, hogy hasonló zavargások mekkora káosszal, és mennyi áldozattal is járhatnak majd, ha meg fognak történni. 

Mindent egybevetve, az Amerikai Egyesült Államok pontosan olyan napjainkban, mint a Római Köztársaság volt az időszámításunk előtti első században, - az összeomlása előtt.

Egy katonai nagyhatalom, amely az ismert világot bár maga alá gyűrte, saját magán mégsem képes uralkodni. Számtalan belső ellentét feszíti, társadalmi, gazdasági és etnikai, nem csak az elit szakadt ketté, hanem a társadalom lelke is, így pedig szinte a görög tragédiák sorszerűségével száguld a rá váró robbanás felé, ha pedig az végül bekövetkezik, csak reménykedni lehet abban, hogy a második amerikai polgárháború után eljövendő császár nem egy Trumphoz hasonló figura lesz majd, hanem inkább egy Alexandria Ocasio-Cortez.

Annyiból sajnos irreális mindez a remény, hogy az Alexandria Ocasio-Cortezek ritkán robbantanak ki és nyernek meg polgárháborúkat, zsarnokká pedig még ritkábban válnak. De, ha valamiben egyáltalán még lehet reménykedni a mostani helyzetben az éppen az, hogy az emberek végső soron bele fognak majd fásulni a gyűlölet, a káosz, a háborúk és az őrület korába, mindezek tombolása után pedig, akárha egy rémálomból ébrednének, vissza fognak vágyni abba a korba és világba, amelyben a Donald Trump féle szélhámos milliárdosok a közelébe nem kerülhettek volna az ovális irodának.
Talán persze végtelen naivitás éppen most (szélső)baloldali fordulatot várni az Egyesült Államokban, az viszont teljesen biztos, hogy egy élhetőbb világba semmiképpen sem a birodalmi gondolatok feltámadásán, rasszizmuson, deportálásokon, háborúkon és úgy egyébként az erő kultuszán keresztül vezet az út, ahogyan az is, hogyha maradt még egy kis minimális remény a velünk élő disztópia elpusztítására, akkor előbb fogják egykori pincérnők megmenteni a világot, mint azok, akik eleve az uralkodó osztályba születtek bele, saját önös érdekeiket pedig egész életükben a társadalom érdekei, és az emberiség közös jövője elé helyezték.